Csak vársz

2016 június 14. | Szerző: babóca

Nem tudom, hol csúsztak meg a dolgok, hol siklott mellé minden ennyire. Hetek óta csak pörgetem
vissza a napokat, heteket, éveket, de nem értem. Próbáltam más szemmel nézni, de sajnos még
mindig az érzelmeim ködösítenek el. Én boldog voltam, vagy csak azt hittem?! 2007 óta ismerem,
szeretem. Olyan könnyűnek tűntek így visszagondolva az évek. Persze voltak nehézségek, Anyu
halála, sok új munkahely, a hirtelen felnőtté válás, de valahogy együtt kibírhatónak tűnt. El sem
tudtam képzelni, hogy vége lesz. Nyolc év után eljegyzés, pár hónap múlva költözés és akkor egyszer
csak közli, hogy vége, hogy két hónapja viszonya van, hogy úgy érzi szerelmes egy 40 éves két
gyerekes, második házasságában lévő nőbe. Mint egy pofoncsapás, jéghideg süvítő legyintés, mintha
álomból ébresztenének, de nem tudod melyik az álom és melyik a valóság. Ő beszél, és te úgy érzed
csak szemlélődő vagy egy frontális karambolnál, szürreális érzés. Nem jönnek, a szavak csak a
döbbenet marad.

Tudod, hogy menni kéne, de nem mozognak a lábak, a szív azt súgja maradj. Telnek a napok, jönnek
az ígéretek, hogy vége és veled marad, aztán egy újabb pofon, hogy feltételei vannak. Szeret és
hiányzol, hogy nem tudja elképzelni nélküled, majd közli megpróbált szakítani, de nem ment, a nő
nem fogadta túl jól. Még mindig csak ülsz, érzed, hogy már nem csak szemlélődő vagy, de nem
mennek a szavak. Motyogsz valamit, érthetetlen. Hallod, de nem érted miért, és minek mondod.
Szánalmasnak tartod magad, mert ott vagy és hagyod, hogy bokszzsáknak használja a szíved, az
érzéseid. Aztán maradék erődet, bátorságodat, megmaradt önbecsülésedet összegyűjtve
összecsomagolsz, hiszed, ha elmész, majd rájön, hogy a nyolc év számít, hogy még szeret. Újabb
vágás a szíveden, mikor azt mondja, ha elmész soha nem fog keresni. Lefagysz, a méltóságod, a
reményeid mind odavesztek. Fel kellene állni és menni, de megint csak maradsz.
Dolgozol nap nap után, bár fogalmad sincs pontosan és jól csinálod e. Hazamész és vársz.
Aztán jönnek az újabb beszélgetések, a dermesztő valóság, vagy csak az új nő hatása, az emlékeid, a
legnagyobb kincseidet összetörik, napról napra. Már az elején el akart menni, de anyukád halála,
felelősséget ébresztett benne és maradt, aztán persze szeretett is, de sokszor nehéz volt vigyázni
kellett rád, hogy rövid volt a póráz, és neked állandóan terveid voltak. Ülsz és azt gondolod, ez lenne
az igazság, nyolc év pepitában? Nem bírod tovább, de elhagyni sem. A húgod ment meg kimész
hozzá, reméled, a távolság segít.

Ülsz a repülőn és nem érted mitől féltél eddig, bár a zuhanás már egyre szimpatikusabb opciónak
tűnik. Csak meredsz magad elé, vársz. A keserű landolás, túlélted, de minek?! Szellemként sétálsz egy
idegen országban, próbálsz mosolyt erőltetni, hiszen a húgod mégis csak segíteni akar, de legbelül
csak az üresség, a kérdések, amire nem kaptál választ. Minden nap ír, mintha minden rendben lenne.
Érdeklődik, viccelődik, még mindig nyuszinak hív. Azt írja hiányzol, hogy reméli jól vagy. Majd
beszéltek és közli, nem is hiányzol csak azért írt mert tudta, hogy örülsz neki, hogy Ő jól van és ennek
szerinte vége.

A reptérről azonnal odamész, tudod, hogy nincs otthon. Összecsomagolsz, amit csak tudsz. A düh,
hogy hülyének nézett, játszott veled, ez motivál. Az anyukája sírva ölel meg. Érzed, hogy valaminek
vége, de még nem jutott el a tudatodig. Otthon ledobod a cuccokat, nem tudsz velük mit kezdeni, azt
érzed ez csak átmeneti. Iszol valamit, próbálod terelni a gondolataidat. És megint rád ír. Nem érti
miért ilyen hirtelen és hogy ő még találkozni akart veled. Azt érzed meg fogsz bolondulni. Tudod,
hogy nem kéne, de válaszolsz neki. Felhív, és újra vádaskodik, azt mondja neki nem kell ez a
beszélgetés, csak hallgatsz, már azt érzed annyit bántott talán már ezért nem érzel. Talán önigazolás
kell neki ezzel nyugtatod magad. Dolgozik a lelkiismerete, talán..Azt mondod, legyen boldog, már
minden mindegy. És akkor a semmiből egy újabb, jól ismert jéghideg döfés, egy mondat, ami újra
padlóra küld. „lehet, hogy önzően hangzik, de az szeretnék lenni”. Napok telnek el, barátoknál alszol
naiv hitben, hogy az segít. De magányos vagy, végtelenül, a világ valahogy más lett. Nem találod a
helyed. Napok telnek így és az egyetlen kapaszkodó egy szombati nap, amikor végleg elhozol
mindent. Úgy várod, mintha valami reményteli dolog lenne, pedig az eszed tudja, az a vége. De Te
hiszed, reméled, változik valami, hogy csoda történik, hogy nem enged el. Hogy az egész egy álom
volt és végre felébredsz.

Felöltözöl, készülsz, mintha randid lenne. Próbálod az elmúlt napok kialvatlanságát eltüntetni az
arcodról. Nem tudod, hogy kéne viselkedni, kimérten, természetesen vagy beszélgess, mintha semmi
sem történt volna? Végül csak pakolsz, Ő segít, nem szóltok egymáshoz. Szinte már üvölt a csend a
füledben, nem bírod tovább, elszívtok egy cigit. Próbálsz válaszokat keresni, de minél több a kérdés,
amire nincs válasz annál elveszettebb vagy. Ellentmondások csak ezt érzékeled, a nem hiányoztál-t
felváltja a nagyon, és csak azért nem mondta, mert nem tudta mi a jobb. Mikor elmondja költözik, a
gyomrod összeszorul, érzések harcolnak benned, hogy elmegy ebből a szobából, ezt is hatra hagyja,
mert fájnak neki is az emlékek, és hogy a nőért képes költözni, érted évekig nem volt hajlandó. Sírtok,
már magad sem érted miért. Magatokat, egymást, az éveket vagy a kilátástalan jövőt? Telnek az
órák, már kész vagy, csak Őt elhagyni nem. Megöleled, csak rosszabb, végül hívsz egy taxit. A hátsó
ablakon nézed ahogy ott áll, toporog, mintha ő sem találná a helyét. Ülsz a taxiban és haza mész.
Haza,  nem mond semmit ez a szó már.

Aztán már otthon, csomagolod ki nyolc év holmiját, és csak kapkodod, a levegőt nem érted miért
csinálod. Ülsz a zsákok, táskák, dobozok felett és nem tudod hogyan tovább. A miértekre nincs válasz,
a legtöbb, ami kicsikarható, hogy nem tudja, volt valami pár éve, egy érzés, ami változott, de azt sem
tudja mi. Csak ülsz és erőlteted a légzést, mert naivan hiszed minden egyes lélegzettel majd
könnyebb lesz. Próbálod nyugtatni magad, de a melankóliát a tehetetlen düh veszi át. Dobálod ki a
ruhákat, a közös emlékeket, édesanyád cuccait, emlékeit, mert azzal vádolt, hogy vele zsaroltad
lelkileg. Nem értette meg soha, hogy az édesanyád öngyilkossága mekkora trauma volt, hogy azzal
hogy elmondtad hiányzik, hogy fáj, nem zsarolni akartad, hogy amikor azt mondtad családot
szeretnél, mert neked ez fontos, az nem azért volt mert meghalt az édesanyád, hanem mert
szeretted és vele képzelted el az életed.

Kinyitsz egy üveg bort, ahogy a héten minden nap, bár tudod, hogy nem segít, talán már csak reflex.
Tompítani akarod a fájdalmat, de nem megy. Egyik cigi a másik után, már semmi nem számít.
Próbálsz tanulni, de a betűk elmosódnak, érthetetlenül összefolynak a képernyőn a szavak.
A vitaminok az asztalon hevernek bontatlanul, amit oly lelkesen vettél, hogy vigyázz magadra és rá.
Ő tehernek érezte, most hozzá sem tudsz nyúlni. Papírra írod a teendőket, próbálsz valami alternatív
jövőt festeni, aztán összegyűröd, kidobod, hiszen ezt is utálta, hogy terveid vannak, hogy költözni
akartál, esküvőt, családot. Próbálsz aludni, de a gondolatok makacsul dolgoznak. Mi lett volna
ha,vagy éppen hol lehet. Vajon nem lesz baja? Érte aggódsz, miközben hetek óta nem eszel, nem
alszol csak lézengsz, kötelességből kelsz fel, csak a munka maradt, a szegények terápiája. Telnek a
szürke napok, mintha csak bolyonganál a ködben. Barátok cipelnek ide-oda, hívnak, segítenének..
Próbálsz haragudni rá, de nem megy, csak a szépre tudsz gondolni, arra, hogy akivel egy hónapja
beszélgetsz az egy idegen. Mintha a nővel beszélnél, pedig nem is ismered. Előhozod a bántó
szavakat, hogy erőre kapj, hogy önbecsülésed valahonnan visszaszerezd. Próbálod elhinni értékes
vagy, hogy a tervek, nem rossz dolgok, hogy az élet most így hozta, és biztos, azért mert valami jobb
jön. Nem akarod meghallani, makacsul ismételed, neked új nem kell. Randira menni, új emberekkel
ismerkedni, a hideg kiráz tőle. Bár legbelül tudod, még ha vissza is jönne, nem tudnál bízni újra
benne. De hiszed, érzed, vagy csak ámítod magad, de úgy gondolod ennek nincs vége. Túléled a
napokat és vársz. Vársz, mert nem érted, nem jöttek a válaszok, mert akit te ismersz, akire felnéztél,
ezt sosem csinálta volna meg veled. Így vársz, mert hiszed, reméled, hogy a régi Ő talán visszajön.
Vársz, hátha a válaszok megjönnek végre, vagy rájössz miért is kellett így lennie. Csak vársz, mert
hinni akarsz benne, hogy mindez elmúlik egyszer, hogy ez a tompa ködös állapot megszűnik, és újra
élhetsz.

2011 március 17. | Szerző: babóca

                                                    A Sors kereke

Este volt, vagy már hajnal, nem tudom. A szobában egyetlen gyertyán kívül nem égett semmi.
Ültünk egymással szemben és nem találtuk a szavakat. Sírással vegyes cigaretta füst fojtogatta a torkomat, miközben még mindig értetlenül álltam az aznapi történések felett. Cikáztak a gondolataim. Hogy lehetséges ez? Képtelenségnek tűnt. Biztos csak álom, mind erre gondolunk először, de a zsibbadtság nem múlt, és tudtam ébren vagyok.
Gondolataim csak az állomás, a vonat és Anyu körül forogtak. Peregtek a történések, mint egy kisfilmben.
Sötét van, a hajnali hidegben egy gyorsvonat dudálása hallatszik. Villognak a reflektorok, csikorognak a kerekek, nem tud megállni. Összerezzenek. ANYA!
Nem voltam akkor ott, mégis a képzelet kegyetlenül valósághű tud lenni.
A kisfilmet Barna szakítja meg, megfogja a kezem. Az órára néztem, nem tudtam mióta ülünk így itt. Négy nulla nulla. Szorítást éreztem a szívemben. Pont egy napja, hogy Anya meghalt.
Peregtek a képek, egyfolytában járt az agyam.
Próbáltam másra gondolni. Barna arcát kémleltem és közben az járt a fejemben, mennyi véletlen kellett hozzá, hogy most itt legyen velem. Itt ebben a szobában, ebben a tragikus helyzetben. 
Egy éve találkoztunk az ELTE informatika karán. Furcsa volt már az is, ahogy oda kerültem. Munkát kerestem, az akkor tüntetésektől forrongó Budapesten.
Egy telefon, egy találkozás, és felvettek, de fiatal révén nem voltam megelégedve teljesen, ambícióim voltak, nem akartam maradni.
Úgy döntöttem egy hónapot maradok és januárban elmegyek.
Egy decemberi estén éppen haza fele indultam volna, mikor elromlott valami a gépemmel, segítséget hívtak nekem, és pár perc múlva egy fiatal, meleg barna szemű fiú lépett be az irodámba.
Én feszengve kértem nézze meg mi a baj, közben azon tűnődtem, miért nem találkoztunk eddig. Pár perc múlva kicsit kelletlenül közölte, Ő ezzel nem tud mit kezdeni, és elment. Micsoda bunkó gondoltam, és ezzel le is töröltem ábrándozó mosolyomat, és elindultam haza.
Teltek a hetek, elmúlt karácsony is. Anyu, aki eddig csak hétvégékre, ünnepekre jött haza a kórházból, most úgy döntött maga veszi kezébe a sorsát, és talpra áll.
A januári felmondásból nem lett semmi, megszerettem azt a helyet, azokat az embereket, és arról a fiúról december óta nem hallottam, nem is bántam. Egészen februárig.
Akkor jött egy levél tőle, persze nem ismertem meg, hiszen csak egyszer láttam, a nevét sem tudtam, így értetlenül olvastam írását.
Egy napon kopogtattak az ajtómon, Ő volt. Éppen szünetem volt, így hát kimentünk beszélgetni.
Tanulva előző esetemből, felvettem keménységet mutató álarcom és közönyös társalgásba elegyedtem vele. De legbelül mosolyogtam, mert míg én beburkoltam magam, addig ő egyre jobban megnyílt. Kedves volt, intelligens, egy olyan ember, akire akkor már nagy szükségem volt.
Az elmúlt évek lelkileg teljesen megviseltek. Anyu, aki a legfontosabb volt számomra, egyre csak távolodott. A barátaim külföldre mentek, élték az életüket. Írtak ugyan, de nekem személyes kapcsolatra volt szükségem. Valakire, aki átölel, és biztonságot, erőt ad, hogy harcolhassak, hogy megmentsem Anyut. Kellett a lelki feltöltődés, és Ő, Barnabás, ezt mind megadta. Persze ezt akkor még nem tudtam.
Mikor először mutattam be Anyunak, mindketten feszengtünk. Én nem nagyon vittem haza addig senkit, talán csak 2 embert. De most úgy éreztem ez fontos.
Édesanyám, aki nagyon is szívén viselte kapcsolataimat, talán saját csalódásai miatt is, mint egy inkvizítor kezdte meg a kérdezgetést. Én kínos mosollyal arcomon vártam, mi lesz.
De meglepetésemre pár perc alatt felolvadt a jég. Ők ketten jól megértették egymást.
Később Anyu, akinek nem szokása, áradozni kezdett Barnáról.
Boldog voltam, mert az a két ember, aki a legfontosabb volt nekem, elfogadta, szerette egymást. Hinni akartam, hogy minden rendbe jön.

Eljött az utolsó közös karácsony, a kórházban töltött szilveszter, és hiába próbálom, a következő, amire emlékszem már csak az utolsó hét, utolsó nap vele.
A sors vagy talán Anyu úgy akarta, hogy az egy tökéletes nap legyen. Éveket repültünk vissza az időben, vidám volt, mint annak idején, az egész estét együtt töltöttük, beszélgettünk, tv-t néztünk. Akkor, ott minden a helyén volt.
Aztán elköszönt és elment. Akkor azt hittem csak aludni, de mint másnap kiderült, ő eldöntötte vége, nem csinálja tovább.
Hosszú keresés után a korbonctanon találtuk magunkat, ott álltunk értetlenül, mint két gyerek.
Szürreális volt az egész. A kertben egymásba kapaszkodva gyökeret eresztettünk Apu és én. Nem tudtuk otthagyni Őt. Nem ment.
Mintha megállt volna az idő. Nem akartam felfogni, megérteni, azt, ami történt.
Akkor, ott az egy elképzelhetetlen világ volt, Anyu nélkül. Meredten bámultam magam elé, könnyeimen át, és nem tudtam, hogy lesz ezután.
A barátnőm telefonja rángatott vissza a valóságba. Értem jött, mert Barna dolgozott, és nem akarta, hogy egyedül legyek.
Hogy aztán mi történt, hogy hogyan kerültem Barnához, nem tudom.
Az a szoba három napig volt a menedékem. Képtelen voltam arra, hogy haza menjek.

Hónapok teltek el Anya halála után, és egy nyári napon, a villamoson ülve azon töprengtem, vajon honnan tudjuk, hogy akivel vagyunk, akit szívünk mélyéből szeretünk, az a személy az e, akivel le kell élnünk az életünk.
Sokszor elhangzik, hogy ő az igazi, de vajon tényleg így van? Honnan tudhatjuk?
Felnéztem hát az égre és Anyut kértem, küldjön egy jelet, hogy Barna, akit mindennél jobban szeretek, az igazi e?!
A villamos csak robogott, nem is tudom hány megálló után, mikor jobbra nézte, az éppen elmenő villamos mögött egy plakát tűnt fel. Rajta ez a felirat: AZ IGAZI.
Elmosolyodtam, mert Anya válaszolt..
Később persze kiderült, egy bank nagyon megnyerő plakátját láttam, csak akkor kitakarta a villamos a logójukat.
De nem érdekelt, mert az üzenet megérkezett.
Barnával azóta is együtt vagyunk, lassan 3 éve. Boldog vagyok, az hiszem.
Anyu tragikus elvesztését tompította az a szeretet, amivel egymást szeretjük. Néha azt gondolom, hogy Anyu rábízott engem, talán, mert kell valami kapaszkodó, vagy csak szeretném remélni, hogy így van.
Azon a napon, mikor megismertem, nem is reméltem, hogy az a fiú, az az undok operátor, ilyen fontos lesz számomra.
Reménnyel és szeretettel töltötte meg azokat az időket, amikor nem láttam kiutat, mikor a fájdalom megbénított. Ő ott volt, és fogta a kezem.