2011 március 17. | Szerző: babóca |

                                                    A Sors kereke

Este volt, vagy már hajnal, nem tudom. A szobában egyetlen gyertyán kívül nem égett semmi.
Ültünk egymással szemben és nem találtuk a szavakat. Sírással vegyes cigaretta füst fojtogatta a torkomat, miközben még mindig értetlenül álltam az aznapi történések felett. Cikáztak a gondolataim. Hogy lehetséges ez? Képtelenségnek tűnt. Biztos csak álom, mind erre gondolunk először, de a zsibbadtság nem múlt, és tudtam ébren vagyok.
Gondolataim csak az állomás, a vonat és Anyu körül forogtak. Peregtek a történések, mint egy kisfilmben.
Sötét van, a hajnali hidegben egy gyorsvonat dudálása hallatszik. Villognak a reflektorok, csikorognak a kerekek, nem tud megállni. Összerezzenek. ANYA!
Nem voltam akkor ott, mégis a képzelet kegyetlenül valósághű tud lenni.
A kisfilmet Barna szakítja meg, megfogja a kezem. Az órára néztem, nem tudtam mióta ülünk így itt. Négy nulla nulla. Szorítást éreztem a szívemben. Pont egy napja, hogy Anya meghalt.
Peregtek a képek, egyfolytában járt az agyam.
Próbáltam másra gondolni. Barna arcát kémleltem és közben az járt a fejemben, mennyi véletlen kellett hozzá, hogy most itt legyen velem. Itt ebben a szobában, ebben a tragikus helyzetben. 
Egy éve találkoztunk az ELTE informatika karán. Furcsa volt már az is, ahogy oda kerültem. Munkát kerestem, az akkor tüntetésektől forrongó Budapesten.
Egy telefon, egy találkozás, és felvettek, de fiatal révén nem voltam megelégedve teljesen, ambícióim voltak, nem akartam maradni.
Úgy döntöttem egy hónapot maradok és januárban elmegyek.
Egy decemberi estén éppen haza fele indultam volna, mikor elromlott valami a gépemmel, segítséget hívtak nekem, és pár perc múlva egy fiatal, meleg barna szemű fiú lépett be az irodámba.
Én feszengve kértem nézze meg mi a baj, közben azon tűnődtem, miért nem találkoztunk eddig. Pár perc múlva kicsit kelletlenül közölte, Ő ezzel nem tud mit kezdeni, és elment. Micsoda bunkó gondoltam, és ezzel le is töröltem ábrándozó mosolyomat, és elindultam haza.
Teltek a hetek, elmúlt karácsony is. Anyu, aki eddig csak hétvégékre, ünnepekre jött haza a kórházból, most úgy döntött maga veszi kezébe a sorsát, és talpra áll.
A januári felmondásból nem lett semmi, megszerettem azt a helyet, azokat az embereket, és arról a fiúról december óta nem hallottam, nem is bántam. Egészen februárig.
Akkor jött egy levél tőle, persze nem ismertem meg, hiszen csak egyszer láttam, a nevét sem tudtam, így értetlenül olvastam írását.
Egy napon kopogtattak az ajtómon, Ő volt. Éppen szünetem volt, így hát kimentünk beszélgetni.
Tanulva előző esetemből, felvettem keménységet mutató álarcom és közönyös társalgásba elegyedtem vele. De legbelül mosolyogtam, mert míg én beburkoltam magam, addig ő egyre jobban megnyílt. Kedves volt, intelligens, egy olyan ember, akire akkor már nagy szükségem volt.
Az elmúlt évek lelkileg teljesen megviseltek. Anyu, aki a legfontosabb volt számomra, egyre csak távolodott. A barátaim külföldre mentek, élték az életüket. Írtak ugyan, de nekem személyes kapcsolatra volt szükségem. Valakire, aki átölel, és biztonságot, erőt ad, hogy harcolhassak, hogy megmentsem Anyut. Kellett a lelki feltöltődés, és Ő, Barnabás, ezt mind megadta. Persze ezt akkor még nem tudtam.
Mikor először mutattam be Anyunak, mindketten feszengtünk. Én nem nagyon vittem haza addig senkit, talán csak 2 embert. De most úgy éreztem ez fontos.
Édesanyám, aki nagyon is szívén viselte kapcsolataimat, talán saját csalódásai miatt is, mint egy inkvizítor kezdte meg a kérdezgetést. Én kínos mosollyal arcomon vártam, mi lesz.
De meglepetésemre pár perc alatt felolvadt a jég. Ők ketten jól megértették egymást.
Később Anyu, akinek nem szokása, áradozni kezdett Barnáról.
Boldog voltam, mert az a két ember, aki a legfontosabb volt nekem, elfogadta, szerette egymást. Hinni akartam, hogy minden rendbe jön.

Eljött az utolsó közös karácsony, a kórházban töltött szilveszter, és hiába próbálom, a következő, amire emlékszem már csak az utolsó hét, utolsó nap vele.
A sors vagy talán Anyu úgy akarta, hogy az egy tökéletes nap legyen. Éveket repültünk vissza az időben, vidám volt, mint annak idején, az egész estét együtt töltöttük, beszélgettünk, tv-t néztünk. Akkor, ott minden a helyén volt.
Aztán elköszönt és elment. Akkor azt hittem csak aludni, de mint másnap kiderült, ő eldöntötte vége, nem csinálja tovább.
Hosszú keresés után a korbonctanon találtuk magunkat, ott álltunk értetlenül, mint két gyerek.
Szürreális volt az egész. A kertben egymásba kapaszkodva gyökeret eresztettünk Apu és én. Nem tudtuk otthagyni Őt. Nem ment.
Mintha megállt volna az idő. Nem akartam felfogni, megérteni, azt, ami történt.
Akkor, ott az egy elképzelhetetlen világ volt, Anyu nélkül. Meredten bámultam magam elé, könnyeimen át, és nem tudtam, hogy lesz ezután.
A barátnőm telefonja rángatott vissza a valóságba. Értem jött, mert Barna dolgozott, és nem akarta, hogy egyedül legyek.
Hogy aztán mi történt, hogy hogyan kerültem Barnához, nem tudom.
Az a szoba három napig volt a menedékem. Képtelen voltam arra, hogy haza menjek.

Hónapok teltek el Anya halála után, és egy nyári napon, a villamoson ülve azon töprengtem, vajon honnan tudjuk, hogy akivel vagyunk, akit szívünk mélyéből szeretünk, az a személy az e, akivel le kell élnünk az életünk.
Sokszor elhangzik, hogy ő az igazi, de vajon tényleg így van? Honnan tudhatjuk?
Felnéztem hát az égre és Anyut kértem, küldjön egy jelet, hogy Barna, akit mindennél jobban szeretek, az igazi e?!
A villamos csak robogott, nem is tudom hány megálló után, mikor jobbra nézte, az éppen elmenő villamos mögött egy plakát tűnt fel. Rajta ez a felirat: AZ IGAZI.
Elmosolyodtam, mert Anya válaszolt..
Később persze kiderült, egy bank nagyon megnyerő plakátját láttam, csak akkor kitakarta a villamos a logójukat.
De nem érdekelt, mert az üzenet megérkezett.
Barnával azóta is együtt vagyunk, lassan 3 éve. Boldog vagyok, az hiszem.
Anyu tragikus elvesztését tompította az a szeretet, amivel egymást szeretjük. Néha azt gondolom, hogy Anyu rábízott engem, talán, mert kell valami kapaszkodó, vagy csak szeretném remélni, hogy így van.
Azon a napon, mikor megismertem, nem is reméltem, hogy az a fiú, az az undok operátor, ilyen fontos lesz számomra.
Reménnyel és szeretettel töltötte meg azokat az időket, amikor nem láttam kiutat, mikor a fájdalom megbénított. Ő ott volt, és fogta a kezem.